Segítség, szakítottunk! Most hogyan tovább?

Sokan észre esem veszik, hogy egy kapcsolatban már megszűnnek önálló emberként létezni, így nem tudják, hogy egy esetleges szakítás után mihez is kezdjenek. Most ebben segítünk!

Segítség, szakítottunk! Most hogyan tovább?

Bizonyos dolgokat az életben nagyon nehéz rózsaszín szemüvegen át szemlélni, és vélhetően nem is kell. A küszködés, szomorúság, tanácstalanság éppen úgy az életünk része, mint az, amikor csodálatos dolgok történnek körülöttünk, amikor megmagyarázhatatlanul boldogok vagyunk, vagy amikor végtelenül határozottak vagyunk. Ennek ellenére belecsúszni egy hónapokon, vagy akár éveken át tartó depresszív, önsajnálattal, és a másik hibáztatásával teli időszakba nem csak felesleges, de végtelenül kártékony is: ettől ugyanis a tragédia még ugyanúgy megtörtént, csak emellett minden lehetséges megoldást, és felemelkedésre, összeszedettségre való lehetőséget elutasít, aki beleragad a keserűségbe.

"Most mi lesz velem?"

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy szakítás-szezon van. A környezetemben hónapok óta egymás után bomlanak fel a szerelmek, házasságok, de még a nem-romantikus kapcsolatok közül is küszködik jónéhány: testvérek, jó barátok fordulnak egymás ellen, ábrándulnak ki egymásból, a tragédia mellett pedig új élet lehetőségét eldobva sivárság és kétségbeesés lesz: „Mi lesz velem?” Érdekes kérdés, leginkább azért, mert annyi tapasztalat és kaland után még mindig képesek vagyunk elhinni magunknak, hogy ez legitim felvetés. Mégis mi lenne? Az élet egyszercsak, amikor a legkevésbé számít rá az ember, valamiféle „erre sosem gondoltam volna” megoldást kínál: legyen szó békülésről és a tanulságok levonásáról, vagy épp új szerelemről, amely egetrengető sebességgel és intenzitással robban be az ember életébe.

A magból sem lesz fa egyik napról a másikra – bárhogy is szeretnénk

Az igazi gond persze az, hogy rendszerint nem vagyunk elég türelmesek ahhoz, hogy kivárjuk a csodát, ezért menekülünk az önsajnálatba és szenvedésbe, vagy épp ugrunk bele jelentéktelen emberi viszonyokba, csak hogy „ne legyek magányos”, vagy csak mert „előbb-utóbb úgy is ugyanolyan nehéz lesz, mint a korábbi viszony volt”. Az ember alapvetően nem egy türelmes lény, de amióta másodpercek alatt kapcsolgatunk tévécsatornák közt, amióta egy kattintásra van tőlünk minden az interneten, és amióta a Tindernek köszönhetően gátlástalanul lapozgathatunk lehetséges partnerek között, tényleg „leneveltük” magunkat a türelemről. Ennek pedig legfőbb hátránya az, hogy az emberi kapcsolatoknak, az önmagunkhoz való viszonyunknak, a vitás ügyekben való tisztánlátásnak időre van szükségük ahhoz, hogy megérjenek.

A türelmetlenség bája

Hiába ugrik vissza az ember a tönkrement párkapcsolatba, csak mert 3 nap alatt eljutott arra a felismerésre, hogy egyedül lenni rossz, attól még a kapcsolat nem is javult meg, és nem is fog másként működni. Éppen ezért az első és legfontosabb aranyszabály az kell, hogy legyen, hogy akármelyik fél is hirtelenkedik, legalább az egyik józan marad, és emlékezeti önmagát: „idő, idő, idő”. A sebek nem fognak begyógyulni attól, hogy letiltjuk egymást Facebookon. Attól sem, hogy azzal fenyegetjük egymást, hogy soha többé nem találkozunk, és attól sem, hogy kényszeresen kerüljük a másikat, csak mert a közös kedvenc kávézó egyszeriben potenciális veszélyforrás lett.